Beszámoló

Nevezzük Á-nak az illetőt.
Megyek fel az asszony után a lépcsőn... Kettlebell edzésre megyünk, rokontól hallottuk, hogy mekkora királyság. Na persze, mert ő húsz éve edz szinte folyamatosan, én meg egy évtizede folyamatosan nem. Kissé bizonytalan vagyok, több éve kínlódok mit kellene csinálni. Meg persze hallgathatom is: "az orvos is mondta!" Hát mindegy, a pesti srác jól végezte a dolgát, Á most tud járni, emeli a lábát, mint a táncosok... több éve először megy derékszögben. Tehát itt vagyunk. Beállunk a sorba, nekem is meglepő, de a bemelegítés régi emlékeket idéz a múlt mélyéből... pedig azt hittem, már rég eltemettem a sok fasírt alá. Mindenesetre kb. idáig bírtam, ez már elég volt az izzadáshoz. Jön az instruktor, feleakkora, mint én, de felkapja a golyót, mutatja mit kell. Lehet próbálkozni. 16kg. MI VAN??? A gyerek is annyi, nem is emelgetem jó ideje!! Négyütemű, hídtartás... tartson hidat vicsori puma, de nem én...azért csak sikerül, lenyomom mindet, állni mondjuk éppen bírok, a lépcső komoly kihívás. Szerintem ilyen kínnal még nem birkóztam kuplunggal, mint most hazafele menet. Otthon ijedten veszem észre, hogy olyan fáradt vagyok, hogy nincs kedvem ordítani a kölykökkel sem, pedig ez már a napi rutin része volt. Munkából haza, ordít, eszik, lefekszik, felkel, munka... szerintem érted.

Csütörtök, új fejezet, most már bizony lendíteni is kell, csípőt beletéve... tíz éve rozsdás, meg sosem használt izmok mozdulnak a zsírréteg alatt, az edzés során vesztettem néhány liter vizet. Aztán sorra a többi nap: hátfájás után korrekciós gyakorlatok, hihetetlen, hogy a lábaddal kacsázgatsz, és nem fáj a vállad, derekad! Persze a technika a lényeg, annyiszor hallottam, "Egyenes háttal!", hogy munka közben már magamnak mondom... ha néha hangosan, hát nem nagyon izgat, ki néz furán: régen volt már, hogy ilyenkor ne állt volna bele a zsibbadás a hátam aljába.

Ennek már három hónapja, a vastagon párnázott külhámom alatt elkezdett valami változni, és - bár minden edzés kihajtja az összes fölös vizet, és nem kapok levegőt, akkor sem, ha fizetek érte, és bár négykézláb kell a lépcsőn távoznom, és bár úgy érzem, szétszakít a fájdalom, és reggel fel sem fogok kelni, nemhogy dolgoznék, vagy pláne este edzés - minden alkalommal teszem a cuccot a kocsiba, szinte gondolkodás nélkül... mert szeretem ezt csinálni. Mert jó nekem. Nagyon jó.