Sheriff felhasználó írta a Lóbarátok fórum Tükör által homályosan részbe 2011.05.04. 11 óra 5 perckor. Az egész beírást belinkelem bár szemezgethetnék de az túlságosan megtörné a gondolatát. Hasonlóan érzek vele ...
Részben igazad van Suzy Wesco. A tudás magányossá tesz. Akarva, akaratlan.
Előttem Dallos Gyula a példa, s nála azt látom, hogy két kézzel szórja a tudását, s boldogan osztja meg a kincseit másokkal. Semmiből nem csinál titkot, nyitott könyv az az ember. Ettől függetlenül vele kapcsolatban is érzek elszigetelődést. A sok lúd disznót győz elv működik, mint mindig. Ha kiemelkedik valaki az átlagból, akkor a többség nem felemelkedni akar hozzá, hanem vissza akarja rángatni a tömegbe. Hírek kelnek lábra például, hogy a mesteredző sem volt mindig ilyen makulátlan, sőt ma sem az, s ő sem különb a Deákné vásznánál. Seprűvel veri a lovat, amikor nem látja senki, úgy tanítja a piaffe-ot, villaülésben ül a lovon, stb, stb. Az emberi rosszindulat és ostobaság szinte legyőzhetetlen. Ez okozza azt, hogy a kiemelkedő képességű, eredményes, nagy tudást birtokló emberek elmagányosodnak. Most álljanak oda gyöngyöt szórni a disznók elé? Vitatkozzanak evidenciákról ostobákkal, félműveltekkel? Védekezzenek hamis vádak ellen? Lószart! Akkor inkább nem állnak szóba mindenkivel, s megválogatják azt, hogy kinek nyitnak kaput.
Egy darabig küzdenek persze, mennek az árral szemben, azután kiegyensúlyozzák magukban ezeket a dolgokat, s csak azokkal foglalkoznak, akikkel érdemes. A tanító nem toborozza a tanítványokat, hanem elfogadja, ha arra méltónak tartja. A tanítvány keres tanítót, s nem a tanító tanítványt. Amíg nincs tanítvány, addig a tanító magányos. (Vagy nem is tanító, csak képzeli magáról.)
A tanítóknak azonban kötelességei is vannak természetesen. A tudás kötelez. Leginkább arra, hogy tovább kell azt adni. Ezért írtam, hogy részben igazad van. Mert annyiban nincs, hogy a tudás birtokosa nem zárhatja magába a tudást, s nem is törekedhet ebbe az irányba! Ha így tenne, akkor még nincs készen, még nem igazi tanító. Dallos Gyula az! Példaértékű mind szakmai, mind emberi vonatkozásban az, amit mond, tesz, képvisel. Nekem egyszer azt mondta, hogy képviseljem a lovaglás ügyét a megszállottak szent dühével! Arról beszélgettünk éppen, hogy a western szakág vezetésébe belefáradtam, nincs kivel egy hajóban eveznem a fejlődés, továbblépés lehetőségeinek tervezésében, irányításában. Egyedül éreztem magam, s jóllehet szentül meg voltam győződve arról, hogy a tanulást kell minden elé helyezni, az oktatást felfejleszteni, s velük a szervezeti kereteket letisztázni, írásba ("törvénybe") foglalni, hogy minden tiszta és világos, átlátható és tervezhető legyen. De egyedül álltam szemben szinte az egész westernlovas társadalommal, s inkább gátnak és problémának láttam a vezetői szerepkörömet, semmint szervező erőnek. Félreálltam hát magamtól, s begubóztam a saját tanyámra. Magányos lettem én is. Korábban volt olyan, hogy 42 lovas indult Silverado udvarából túrára, s ma eltelik egy-két hét is, hogy senki nem jön be a kapun. Ma már szinte csak én lovagolok ott, s pár bértartó. De nem bánom. Viktor Fröschl szavai nagyon szíven ütöttek 2008-ban, vagy 2009-ben Kaposváron, amikor barátian, de nagyon határozottan elmondta, hogy mit gondol a marházásunkról, a lovaglásunk minőségéről. Úgy elszégyelltem magam akkor, hogy azt el nem tudom mondani. A szakág vezetője voltam, a marházás felkent papja idehaza. S tényleg csak ennyire tellik? Rádöbbentem, hogy micsida kis porszem vagyok, s még hozzá mekkora arcom is van pluszban. Akkortól kezdtem el tanulni, s a mércét állítani magam elé. S ezt a mércét emelem rendszeresen, s tudom, hogy soha nem lesz olyan magasan, hogy magasabbra ne tehetném többé.
Én többé már nem tudok csak a lovaglásnak magának örülni. Én már csak a magas színvonalon történő lovaglásnak tudok örülni. Attól, hogy az ember magas szinten lovagol, attól még ugyanolyan boldog tud lenni a lovaglástól, mint régen. A különbség az, hogy ma már nem tud boldog lenni, ha alacsony szinten, mélyen a saját mércéje alatt teljesítve lovagol. Az olyan hibák, amiket régen észre sem vettem, ma már megbocsáthatatlanok, ha azokat én követem el. Hiszen tudom, hogy mi okozza őket, hogyan kell megelőzni őket, hogyan kell úgy lovagolni, hogy elő se forduljanak. Sőt! Már akkor is zavarnak ezek, ha a jelenlétemben mások követik el ezeket. Meg tudom nekik bocsátani, de nem érzem magam jól ilyen helyzetben. Virág lányom szokott korholni, hogy mi a szarért kell nekem vadidegeneknek pl. a hátraléptetést, a csikózablás szárkezelést, a helyes felülést, egyebeket tanítanom, ha véletlenül beléjük botlok egy-egy rendezvényen vagy akárhol, s nyilvánvaló, hogy a büdös életben nem találkozom velük többé? Hagyjam a fenébe, menjek arrébb, ne nézzek oda! De nem tudom ezt megtenni. Sajnálom a lovat, a lovast, s fogcsikorgatva ugyan, de nekiállok kéretlenül segíteni, ha igény mutatkozik rá. Nem leszek boldog ettől, de aki tud valamit, annak kötelessége azt megosztani. S a megszállottak szent dühére is szüksége lehet ehhez, mert a célközönség esetleg nem akarja, hogy neki bármit is adjanak, számára bármit is megosszanak. Le kell tolni a torkukon a sültgalambot!
Előttem Dallos Gyula a példa, s nála azt látom, hogy két kézzel szórja a tudását, s boldogan osztja meg a kincseit másokkal. Semmiből nem csinál titkot, nyitott könyv az az ember. Ettől függetlenül vele kapcsolatban is érzek elszigetelődést. A sok lúd disznót győz elv működik, mint mindig. Ha kiemelkedik valaki az átlagból, akkor a többség nem felemelkedni akar hozzá, hanem vissza akarja rángatni a tömegbe. Hírek kelnek lábra például, hogy a mesteredző sem volt mindig ilyen makulátlan, sőt ma sem az, s ő sem különb a Deákné vásznánál. Seprűvel veri a lovat, amikor nem látja senki, úgy tanítja a piaffe-ot, villaülésben ül a lovon, stb, stb. Az emberi rosszindulat és ostobaság szinte legyőzhetetlen. Ez okozza azt, hogy a kiemelkedő képességű, eredményes, nagy tudást birtokló emberek elmagányosodnak. Most álljanak oda gyöngyöt szórni a disznók elé? Vitatkozzanak evidenciákról ostobákkal, félműveltekkel? Védekezzenek hamis vádak ellen? Lószart! Akkor inkább nem állnak szóba mindenkivel, s megválogatják azt, hogy kinek nyitnak kaput.
Egy darabig küzdenek persze, mennek az árral szemben, azután kiegyensúlyozzák magukban ezeket a dolgokat, s csak azokkal foglalkoznak, akikkel érdemes. A tanító nem toborozza a tanítványokat, hanem elfogadja, ha arra méltónak tartja. A tanítvány keres tanítót, s nem a tanító tanítványt. Amíg nincs tanítvány, addig a tanító magányos. (Vagy nem is tanító, csak képzeli magáról.)
A tanítóknak azonban kötelességei is vannak természetesen. A tudás kötelez. Leginkább arra, hogy tovább kell azt adni. Ezért írtam, hogy részben igazad van. Mert annyiban nincs, hogy a tudás birtokosa nem zárhatja magába a tudást, s nem is törekedhet ebbe az irányba! Ha így tenne, akkor még nincs készen, még nem igazi tanító. Dallos Gyula az! Példaértékű mind szakmai, mind emberi vonatkozásban az, amit mond, tesz, képvisel. Nekem egyszer azt mondta, hogy képviseljem a lovaglás ügyét a megszállottak szent dühével! Arról beszélgettünk éppen, hogy a western szakág vezetésébe belefáradtam, nincs kivel egy hajóban eveznem a fejlődés, továbblépés lehetőségeinek tervezésében, irányításában. Egyedül éreztem magam, s jóllehet szentül meg voltam győződve arról, hogy a tanulást kell minden elé helyezni, az oktatást felfejleszteni, s velük a szervezeti kereteket letisztázni, írásba ("törvénybe") foglalni, hogy minden tiszta és világos, átlátható és tervezhető legyen. De egyedül álltam szemben szinte az egész westernlovas társadalommal, s inkább gátnak és problémának láttam a vezetői szerepkörömet, semmint szervező erőnek. Félreálltam hát magamtól, s begubóztam a saját tanyámra. Magányos lettem én is. Korábban volt olyan, hogy 42 lovas indult Silverado udvarából túrára, s ma eltelik egy-két hét is, hogy senki nem jön be a kapun. Ma már szinte csak én lovagolok ott, s pár bértartó. De nem bánom. Viktor Fröschl szavai nagyon szíven ütöttek 2008-ban, vagy 2009-ben Kaposváron, amikor barátian, de nagyon határozottan elmondta, hogy mit gondol a marházásunkról, a lovaglásunk minőségéről. Úgy elszégyelltem magam akkor, hogy azt el nem tudom mondani. A szakág vezetője voltam, a marházás felkent papja idehaza. S tényleg csak ennyire tellik? Rádöbbentem, hogy micsida kis porszem vagyok, s még hozzá mekkora arcom is van pluszban. Akkortól kezdtem el tanulni, s a mércét állítani magam elé. S ezt a mércét emelem rendszeresen, s tudom, hogy soha nem lesz olyan magasan, hogy magasabbra ne tehetném többé.
Én többé már nem tudok csak a lovaglásnak magának örülni. Én már csak a magas színvonalon történő lovaglásnak tudok örülni. Attól, hogy az ember magas szinten lovagol, attól még ugyanolyan boldog tud lenni a lovaglástól, mint régen. A különbség az, hogy ma már nem tud boldog lenni, ha alacsony szinten, mélyen a saját mércéje alatt teljesítve lovagol. Az olyan hibák, amiket régen észre sem vettem, ma már megbocsáthatatlanok, ha azokat én követem el. Hiszen tudom, hogy mi okozza őket, hogyan kell megelőzni őket, hogyan kell úgy lovagolni, hogy elő se forduljanak. Sőt! Már akkor is zavarnak ezek, ha a jelenlétemben mások követik el ezeket. Meg tudom nekik bocsátani, de nem érzem magam jól ilyen helyzetben. Virág lányom szokott korholni, hogy mi a szarért kell nekem vadidegeneknek pl. a hátraléptetést, a csikózablás szárkezelést, a helyes felülést, egyebeket tanítanom, ha véletlenül beléjük botlok egy-egy rendezvényen vagy akárhol, s nyilvánvaló, hogy a büdös életben nem találkozom velük többé? Hagyjam a fenébe, menjek arrébb, ne nézzek oda! De nem tudom ezt megtenni. Sajnálom a lovat, a lovast, s fogcsikorgatva ugyan, de nekiállok kéretlenül segíteni, ha igény mutatkozik rá. Nem leszek boldog ettől, de aki tud valamit, annak kötelessége azt megosztani. S a megszállottak szent dühére is szüksége lehet ehhez, mert a célközönség esetleg nem akarja, hogy neki bármit is adjanak, számára bármit is megosszanak. Le kell tolni a torkukon a sültgalambot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése