Egy amerikai polgár huszonegy éves koráig nem fogyaszthat alkoholt. Tizennyolc éves koráig nem élhet nemi életet, de nyolc éves korában dönthet a nemi identitásáról.
Egy bűnözőnek több joga van, mint az áldozatának. Egy tanárának kevesebb joga van, mint a diákjának. Szótárunkba került a megélhetési bűnözés és szétvált az igazság és a jog.
Gyermekeinket féltjük a drogtól, de nem tudjuk milyen tartalmakhoz férnek hozzá a neten.
Féltjük a rossz társaságtól, de hagyjuk, hogy behálózza őket a Facebook.
A veszélyes hulladék szállítására és tárolására szigorú szabályok vannak, de a kereskedelmi tv-ket senki és semmi nem korlátozza a társadalmat mételyező szenny és mocsok sugárzásában. Elszakadtunk a természettől és ezzel együtt elvesztettük természetességünket.
Ma már a vallásos ember is materialista. A karácsony bevásárló őrületté vált, a templomokat a plázák váltották fel. ”Még soha nem volt az ember ennyire szabad.” Szabadon választhatunk a szupermarketek közül és dönthetünk, milyen terméket teszünk a kosarunkba, de eszébe ne jusson senkinek, hogy zárva tartsanak vasárnap.
Egy nemzet vezetőjét bárki bármilyen stílusban bírálhatja és szidhatja, le is válthatja, de próbálja meg egy kereskedelmi csatornával ugyanezt.
Korunk prófétái és felkent papjai a motivációs trénerek. Hitről és szeretetről prédikálnak, de nem istenben kell hinned, hanem önmagadban, nem a teremtett világ felé kell szeretettel fordulnod, hanem önmagad felé, nem az üdvösség a cél, hanem az anyagi világban való tobzódás.
A mobiltelefonok már kezdenek okosabbak lenni, mint felhasználóik.
Mára már világos számunkra, hogy míg civilizációnk maximalizálta szellemi képességeink kiaknázását és olyan kényelmessé tette életünket, hogy az már kezd kényelmetlenné válni, lelkünk az antikrisztus zsákmánya lett.
A Titanic süllyed, de vannak mentőcsónakok. A mikroközösségek válhatnak a józan ész, a természetközeliség Noé bárkáivá, reményt adva emberi mivoltunk megőrzésére.
Büszkék vagyunk világméretű Disney-Land-ünkre, jól kiszórakoztuk magunkat, most már le kéne állítani a ringlist, csakhogy mindnyájan rajta ülünk.
A lelke mélyén minden ember tudja, hogy ennek a valamikor szebb napokat élt Föld nevű bolygónak nincs gazdája. Aki azt hiszi, hogy a globalizáció megtorpan, mielőtt felemésztené kulturális és biológiai környezetünket, téved. Ne várjunk a cselekvéssel, hiszen a kőkorszaknak sem az vetett véget, hogy elfogyott a kő.
Ami rendkívüli módon megnehezíti a ladikokra való átszállást, az a gigantikus méretűvé duzzasztott egónk. Civilizációnk olyan kényessé tette derék polgárait, hogy komfortzónájuk legcsekélyebb elhagyása is forradalmi indulatokat válthat ki. Persze korunkban a lázadás is a virtuális térre korlátozódik. Egy kényelmes fotelból a világháló valamely virtuális bilijében egetrengető viharokat vagyunk képesek korbácsolni indulataink korlátlan szabadon engedésével. Lehetőleg álnéven, vigyázva, hogy az általunk felkavart fekália nehogy ránk is fröcssenjen. Megváltoztatjuk a világot, majd ez a megváltozott világ változtat meg minket. Ez mára olyan sebességet ért el, hogy sokan azt sem tudják már, hogy fiúk-e vagy lányok, de ha mondjuk tudnák, azzal se mennének sokra, mert ki mondaná meg nekik, mit is kezdjenek ezzel a felismerésükkel, mihez igazodjanak, ha nők és mihez ha férfiak.
Hány meg hány mentőcsónakot láttam már elsüllyedni, mert senki sem evezett, mert össze-vissza eveztek, mert túl kevesen voltak, mert túl sokan voltak, mert nem tudták eldönteni, mi a helyes irány. Ennek ellenére itt állok én is, tökhéj ladikom orrában a háborgó tengert fürkészem és kérlelhetetlenül mutatom az irányt és könyörtelenül diktálom a tempót. Mögöttem erős és elszánt evezősök, férfiak és nők. Tudom, hogy nem vagyok különb náluk és hiszem, hogy nem bennem bíznak, hanem abban, amiben én is bízok.
Kaposmérő, 2018. március 1.
